Hirdetés

Főoldal » Zene » "A zene nem hagy kiszállni" - mondja Bátky Zoltán

"A zene nem hagy kiszállni" - mondja Bátky Zoltán

2015. Február 13. 13:16

BZ-t, azaz Bátky Zoltánt kérdeztem, hogyan kapcsolódik nála a zene az újságíráshoz. Emellett műsorvezetőként is tevékenykedik, és szerkesztői feladatokkal foglalkozik. Válaszaiból kiderül az is, hogyan motiválja magát munka közben.

Fotó: Bátky Zoltán

Zenészként és újságíróként is ismertségre tettél szert. Valamelyik énedet a másik elé helyezed, vagy megférnek békességben egymás mellett?

 

Ha a foglalkozásomat kérdezik, mindig a zenészt mondom elsőként. Ez valahol egy amolyan „csakaztértis” reakció a részemről, amiért a zenélést még mindig teljesen irreális módon kezelik a legtöbben. Kérdezik, mit dolgozom, mondom, zenélek. Látom az értetlenséget. Oké, de mi a hivatásom? Mondom, a zene. Ööööértik, de hogy mivel foglalkozom? Zenélek. És direkt nem hagyom abba. Tessék rájönni, hogy a zenélés (és most a komolyan vett, tanult, odafigyelős, igényes zenélésre gondolok) amellett, hogy csodálatos dolog, ugyanolyan baromi kemény, tanulást, időt, energiát, ráfordítást igénylő munka, mint a könyvelőé, a sínkrampácslolóé, vagy a halottkémé. Az sajnos persze más kérdés, meg lehet-e itthon élni a zenélésből. Mert ugyebár nem. De ezen lehet keseregni, és lehet összeszorított foggal vállalni még egy munkát, amiből megélsz. Ez az újságírás, de persze vagyok olyan idióta, hogy ha csinálok valamit, azt száztíz százalékosan igyekszem csinálni, kitanulva, fejlődve, szívvel. Szóval az, hogy most a Technet.hu és Mobilport.hu főszerkesztőjeként keresek pénzt, ugyanúgy fontos része az életemnek, ahogy a GameStar cikkek is, amikhez a sok egyéb elfoglaltságom miatt már csak külsősként, de szerelemből térek vissza hónapról hónapra. Emellett ott a csomó egyéb kiegészítő feladat, műsorvezetések, film-, játék-, és néha reklámzenék írása, és bevallom, néha még DJ-knek is igyekszem kicsit vállalhatóbbá tenni a tuctuc zenéit. És néha alszom. Néha. Keveset.

 

Mikor kezdtél el zenélni?

 

Már kiskoromban tudtam, hogy valamilyen előadóként kell működnöm, exhibicionista kis tök voltam nulla éves koromtól. A zene egyértelműen a Queen ajándéka, az ő zenéjüket hallva, a koncertfelvételek energia-áramlását átérezve már tudtam, hogy ezzel kell foglalkoznom. A konkrét startot persze teljesen más jelentette: Úgy 9-10 éves lehettem, amikor egy november 7-i ünnepségen (megvan még, hogy volt ilyen is?) hiányzott a kis dobos kisdobos, aki a kis dobján kisdobolt, miközben a zászlót hozták befelé. A tanárunk megkérdezte, ki tudná helyettesíteni, az exhibiciklista kis Zolika meg két kézzel jelentkezett. Gondoltam, más is felteszi majd a kezét, de én azért majd profitálok abból, hogy akár én is bevállaltam volna. Naná, hogy senki más nem jelentkezett, kiválasztottak. Odamentem a dobhoz, fogalmam sem volt, hogy pengessem, vagy csiklandozzam, de valahogy ösztönből jól csináltam. Innentől már persze teljes dobcuccot akartam magam köré.

Az első zenekar-kezdemény gimnáziumban alakult, a csodálatos (vagy akkor annak tűnő) YEAH néven, ahol egy behangolhatatlan csehszlovák dobcuccon játszottam, és mellette egy villamosról „kölcsönvett” mikrofonba énekeltem, ami ráadásul óvatosan rázott, így a koncertek végére teljesen elzsibbadt a szám. Ez úgy ’91-ben volt, negyedikes koromban. Aztán persze a sulis csapat szétszéledt, és én egy ideig még dobosként folytattam, de később egy csomó lábműtétem miatt szabályosan eltiltottak a hangszertől. Ekkor jött a „full time” énekesi poszt, néhány félprofi banda után ’98-ban a Stonehenge, aztán a Wendigo, az After Crying, és a többi produkció.

 

Hogyan kapcsolódott a zenéhez az újságírás?

 

Sehogy is, meg sok szálon is. Amikor gimnázium után a kommunikáció szakot választottam, nem a zene miatt tettem, bár az lebegett a szemeim előtt, hogy valamilyen kulturális témakörrel foglalkoznék szívesen, tehát nem akarok a napi politikába, gazdaságba, vagy sportba belemászni, ezek nem az én területeim. Miután „papírom lett róla”, pár évig nem is dolgoztam a szakmában, a számítógép iránti érdeklődésem egy teljesen más vonalra vitt, különböző számtech-cégeknél voltam kereskedelmi és marketing pozícióban. Végül az ezredfordulón egy olyan amerikai megacégnél kötöttem ki, ahol az egész dél-kelet európai piac vezetése volt a dolgom, és hihetetlen pénzeket raktam zsebre, viszont két év alatt felőrölt a folyamatos stressz, a kötelezően túlpörgős életmód, a gyökértelenség. És persze közben már ott volt a Stonehenge, akadt olyan, hogy egy balkáni tárgyalós körútról úgy estem be egy progresszív fesztiválra, hogy az öltözőben kapkodtam át az öltönyt. Ezt hosszú távon nem akartam tovább csinálni, ezért keresgélni kezdtem. A nemrég elhunyt Dragon Gyu barátom szólt, hogy próbáljam ki magam az IDG-ben, ahol főként a PC World online főszerkesztését csináltam, de persze a gamer lelkem miatt elég gyorsan befúrtam magam a GameStar-ba is. Azóta persze sodort ide-oda az élet minden téren, jelenleg a Technet / Mobilport a fő profil. Egyébként azért egy időben csak előbújt belőlem a zenei újságíró is, és úgy öt éven keresztül írtam kritikákat, interjúkat, koncertbeszámolókat a Shockmagazin.hu-ra. Ma is hiányzik ilyesmi, de ezt már csak a napom huszonötödik órájába tudnám bepréselni.

Fotó: Bátky Zoltán

Bevallom elsőként a Thousand Voices számot hallottam, az akkori bandátoktól a Wendigótól. Azelőtt és utána is számos zenekarban játszottál. Most milyen formációban találhatnak meg téged a rajongók?

 

Az első komoly zenekar a Stonehenge volt, amivel a 2000-ben elkészült lemezünkkel egész jól elindultunk külföldön is. Aztán persze jöttek az egyéni problémák, amik szinte minden underground bandának beteszik a kaput: igen, nincs benne pénz, igen, macerás, igen, néha szívni kell vele. Néhányan máshogy gondolták az életüket, az a zenekar szétesett.

Közben jött az After Crying, ami azóta is az életem része. Ez a csapat 2002-ben talált meg, amikor már vagy 16 éve zenéltek, és tényleg egy kiemelkedő, egyedi produkciónak tartották az egész világon. Azóta is nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért megtalált ez a lehetőség, mert ettől a sokszínű, kifejezetten mély zenétől nagyon sokat tanultam, és tanulok mindmáig. Időközben persze kellett a zúzda is, ezért született meg a Wendigo, itt két lemez és egy teljesen oda nem illő menedzserjelölt kavarása miatt jött el a vég hat év után. Időközben aztán lett sokféle projekt, hol időszakos, hol zenekarosabb, hol csak amolyan baráti örömzene – a zeneipar gazdasági halála persze nem sokat segített abban, hogy biztos, sokáig működő csapatokat lehessen kreálni.

Szóval, amik most működnek: az After Crying, ami „életkora” és egyéb körülmények miatt ritkán szólal meg, de akkor nagyon – május 21-én épp egy szimfonikus koncertre készülünk a Művészetek Palotájában. Emellett van egy szóló produkcióm, a BZ Project, amivel teljesen saját dalaimat játsszuk, kiegészítve olyan egykori zenekaros dolgokkal, amiket a közönség azóta is szeretne hallani tőlem. Ez a formáció folyamatosan turnézik, februárban és márciusban járunk Pécsen, Szegeden, Szigetszentmiklóson és Budapesten is. Emellett van az At Night I Fly nevű prog-power bandám, ami szintén viszonylag ritkán szól, mert a tagok néha hosszú hónapokig több ezer kilométerre vannak egymástól, de azért igyekszünk időről időre felbukkanni. Legújabb agymenésem pedig egy akusztikus duó, amivel Queen átiratokat játszunk, csak egy zongora és én, a tervek szerint tavasszal ezzel is bemutatkozunk valahol. A kissé összevissza dolgaimat egyébként a honlapomon, valamint a közösségi oldalamon is lehet követni, itt folyamatosan megjelennek az aktuális koncertdátumok és az új felvételek, videók. Ja, és fontos: február közepén jelenik meg Asztalos András barátom (aki egyébként Stonehenge és Wendigo klipeket is forgatott) kiváló point-n-click játéka, a Morningstar: Descent to Deadrock, amelynek a zenéjét volt szerencsém megírni és elkészíteni. Ja, és még valami: május 29-30-ára kinéz egy progresszív fesztivál Budapesten, ahol egy koncert erejéig feltámad a Wendigo. Na, most már azt hiszem, tényleg legyen elég ennyi a közeljövő zenei terveiről...

 

Hogyan látod eddigi életed, inkább jó vagy rossz döntéseid voltak? Szeretnél valamin változtatni, ha vissza tudnál utazni az időben?

 

Volt minden, mint szerintem mindenki másnál. Sok rossz is, és sok olyan rossz is, amit sajnos teljesen önhibámból tettem. Volt két válásom, volt több lezáratlanul befejezett zenekarom, bántottam meg embereket, hátráltam ki helyzetekből. Ezek egy része így alakult, más részét talán tényleg csinálhattam volna másképp, de sokszor van olyan, hogy az ember csak hosszú idő elteltével, visszanézve látja igazán, mi lett volna a helyes út. És persze ilyenkor mindig előkerül a dilemma: vajon ha visszamehetnék, és máshogy irányítanám a dolgokat, vajon ugyanaz az ember maradnék?

 

Miből merítesz kitartást a zenéhez? Érezted már úgy, hogy legszívesebben abbahagynád?

 

Ó, én évente átlagosan kétszer akarom az egészet teljesen abbahagyni. Borzalmasan érzelmi indíttatású vagyok, és ha nem érzem azt, hogy legalább lelkileg megtérül az egész, akkor képes vagyok a lehető legmélyebb depresszióba süllyedni. Kell az elismerés, a közönség szeretete. Csak ezért csinálom, nem pénzért, vagy hírnévért, amik ugyebár eleve nem adottak. Szóval, ha az érzelmi oldala is eltűnik, tényleg semmi értelme csinálni. De aztán persze mindig felülkerekedik a zene, érzem, hogy mocorog bennem egy újabb dal, egy újabb szöveg, egy újabb koncert iránti vágy, és már megint a kis házistúdióban találom magam, a hangszereimmel körülvéve, ahogy egy friss dalon dolgozom. A zene nem hagy kiszállni.

 

Kik voltak rád nagy hatással?

 

Olyan emberek, akik adni tudtak. Zenével, írásokkal, vagy bármilyen más módon a lelkükből képzett energiát képesek másokba ültetni. Nagyon sok ilyen van szerencsére, és hiába kezdeném sorolni Freddie Mercurytól a Fates Warningon át mondjuk Bear McCreary filmzeneszerzőig, Stephen Kingtől Robert Silverbergen át Neil Gaimanig, vagy akár olyan abszolút nem művészekig, mint a közeli barátaim, nem tudnék mindenkit megemlíteni. Inkább maradjunk az embertípusnál. Azok hatnak rám, akik adni tudnak a világnak önmagukból.

 

Ha jól tudom novellákat is szoktál írni. Milyen műfajban szoktál alkotni?

 

A fióknak írok már évtizedek óta. Ha nagyon felülről nézem, akkor sci-fi a fő csapásirány, de nem az űrhajós-lézerpuskás-kardozós- sárkányos-közösülős vonal. Inkább azokat a történeteket keresem, ahol a mai világból emelhetek ki valami furcsát, valami misztikusat, valami felfoghatatlant. Vallás, az emberi lények furcsa, érthetetlen bonyolultsága, az idő kérdései érdekelnek. Dolgozom egy regényen is, ami egy egyedi szemszögből megközelített időutazós sztori, de itt is csak egyfajta keretet ad a fantasztikum, inkább a különleges körülmények közé kerülő emberek állnak a középpontban. A címe „Az utolsó utáni nyár”, és ha ezzel kész leszek, talán tényleg feladom a fióknak írós módszert, és megpróbálom valahogy kiadatni, ha pedig ez összejön, a novellák lesznek a következő könyvben. De ez még a jövő zenéje, a jelen zenéje pedig a zene. Megyek is vissza, vár egy félkész dal, és tudom, hogy addig nem fogok tudni elaludni, míg teljesen ki nem írtam magamból.

 

Szerző: Dohoczki Máté

Hirdetés

Vissza

motivalodok.hu - Egy jó irány nem visz zsákutcába

© 2017 www.motivalodok.hu - Minden jog fenntartva.